Vidáman töri lándzsáját bele halott testébe a napnak mind a fagy, s a jég, s örömtáncot járva gúnyolódnak, prüszkölnek vihogva. Lám az idő mégis csak mint öreg koldus, baktat lassan, néha tán csoszog, de útját fel nem adja soha, lépked kitartva. S mi mind, napnak, s fénynek vesztes katonái, hanyatt-homlok menekülünk, s húzzuk be farkunk, mint vert kutya, kit a gazda bottal súlytott csíntevésiért. Menekülünk, de fejünk gondolati ott is megtalálnak, s nyögik fogcsikorgatva... Megbetegedtél bazmeg! Meg én.