Azt mondják jóból megárt a sok, ami alapvetően igaz, ám egy sorozat fokmérője egyértelműen az, hogy az (egyébként önkontrollal nemigen rendelkező) ember mennyit néz meg belőle egy ültő/fekvő/álló helyében. A Skins első évadát kivégeztem. Délutántól idáig. Egyfolytában.

Az egész olyan, mint egy Amerikai Pitébe öltött Kegyetlen Játékok megfűszerezve hihetetlenül kemény melodrámával, amire most így kapásból az Alfie című alkotást tudnám hozni (ami gyakorlatilag ugyanez, csak nem sorozatban, hanem filmben és egy szereplővel). A karakterábrázolások persze közhelyesek, de NINCS nem közhelyes karakterábrázolás 2008-ban. Már mindent feltaláltak, sőt, már annál többet is, ezért nem baj, hogy van egy díszfasz, annak a barátnője, van feka csaj, muszlim srác (akitől elég furcsán hatott a "Thank Jesus"), drogos-laza, béna-elvont, anorexiás-kattant-szerethető, és még néhány jellegzetes figura... jah persze, a homokos.

Nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak. A The Office után kezdtem rájönni, hogy lényegében sokkal nagyobb érdeklődéssel követek nyomon egyszerű sorozatokat, mintsem egy témára fókuszáló (mutánsok, küldetések, megoldatlan rejtélyek) alkotásokat, melyeket az ember kifejezetten amiatt néz, amit majd látni fog. Tudja ugyanis, hogy mit fog látni (leírjam mi lesz a Heroes következő részében?), itt (és az ilyen sorozatokban) viszont pont az a gyönyörű, hogy fogalmad sincs. Hülyére rágod a körmödet és már a 3. rész után a 9.-et néznéd, de legalábbis lopva belelesel az imdb adatbázisába, hogy kiderítsd egyes főszereplők hány epizódban játszottak. (Az Office első évada után például egyenesen rohantam a YouTube-ra megnézni, hogy mi lesz Pam és Jim kapcsolatával... száni.)

Mivel az előző bekezdést tökéletesen elvittem más irányba, ezért most újra belekezdek, hogy nem tudtam, mire számítsak. Tinivigalomra, amolyan röhögünkdenemnagyon féle balfaszkodásra, amit az ember elnézeget a vonaton. Másra nem nagyon tudtam gondolni fiatalokkal, és annak ellenére, hogy részben igazam volt, legalább ekkora mértékben hibáztam is. Az első évad vége felé például teljesen el is feledkeztem Cassie "Wooow"-zásairól, Sid (a srác sztem a gyenge láncszem a sorozatban. Olyan, mint Bandi a BK-ban, csak nem annyira szar) bénáskodásairól, Tone alfa hím beszólásairól.

A jellemfejlődés tökéletesen lekövethető az érzelmi töltés pedig mint egy lavina, úgy sodorja el az embert. Mestermű. Egyszerűen zseniális. Mindenki megtalálja a saját sorozatát a Skinsben. A saját Cassie-jét, a saját Maxxiját és a saját helyzeteit és annyira kibaszottul életszagú, hogy néha szinte rosszul esik nézni és újra átélni egy-egy hibát, amit esetleg mi is elkövettünk. Közben szurkolhatunk szereplőknek, hogy saját magunk helyett tegyék jóvá hibáinkat, vagy saját meg nem lépett cselekedeteinkből okulva ők ne szalasszák el tiszavirág életű alkalmaikat a boldogságra.

Nehéz bármit is írni hájpolás nélkül (lévén az érzelmek igen frissek, s még nem ülepedtek le) de jelen pillanatban nem akarok mást csak megtudni, mi lett Tony-val (és látni Effyt... Ohh Effy...)

Ez most nem lett sem vicces, sem szomorú depresszív "mileszazéletemmel-miértnemvagyok megint 15 éves" jellegű poszt (amit öcsém és Tibzon már vázoltak. Már csak ketten maradtunk Té-vel, de rettegjetek, megadjuk majd mi is a népnek) úgyhogy elnézést, ha kicsit szürkére sikeredett (és még vessző sincs az összes helyen, ahova tennem kellett volna, de az zsáz, hogy nem olvasom át újra ezt a cikket hibák után kutatva). Minden esetre ajánlani tudom mindenkinek. 2 évad ment csak le, gyakorlatilag egy du. alatt lezúzható, és a magyar TV is adja vmelyik csatornánk, amiket másért igazából nem is érdemes nézni.

Effy valami hihetetlenül kibaszott gyönyörű (16 éves) csaj. Olyan, mint Emma Watson + egy hardcore(abb) Avril Lavigne az emotinik minden szükséges kellékével (csíkos(térd)zokni, feketeszem, tornacipő). Külön évadot neki!

Hihetetlen mennyi kurva zárójelet használtam... meg mintha hihetetlenből is kissé sok lenne. Tooo'tly