Húz a fejem. A tegnapok vidám légköre úgy szállt vissza szegedre, mint ahogy a nemrég volt napsütés vesztes csatája után visszahúzódott a szürke egyhangúságot árasztó esőfelhők mögé. Jó volt. Pillanatnyi álomképek formájában felbukkanó mosolyképek, örökre belénk égett apró érintések, mindent elmondó röpke pillantások, mindannyian, mint az ügyes pillangó, térnek ki elmém kivetett hálója elől. Hogy vannak, tudom, s megint napokkal lettünk csak öregebbek, de gondolatban évszázadokat repültünk addig, míg már mindannyiunk csak fentről nézheti, mit csinálnak azok, akiket ilyen élményekkel gazdagítva neveltünk, s tereltünk az élet útján, melynek egyedüli célja mindaz, amiben részünk volt nemrég. Egymásnak lenni, egymásért. Annyira, hogy semmi más ne számítson, annyira, hogy kihelyezvén magad a közegből úgy érezd, csak lebegsz céltalanul az űrben, míg nem bevonz valami idegen égitest gravitációs mezeje, a semmibe, az életbe, mely értelem nélkül nem más, mint maga a halál.

Mondjuk ha legközelebb feljöttök hozzatok több piát. Meg a gitárt Peti. Azt kurvára, lécci!