Költő szeretnék lenni, költő, író ki a szavak erelyével képes mindazt leírni mely gondolatok a fejemben kavarognak. Búskomor, mély fájdalmat tükröződő arckifejezéssel írom e sorokat...ahogy ma elindultam a boltba és kiléptem az utcára, az első levegővétellel együtt áradt szét egész lényemben a nosztalgikus szomorúság mely arra emlékeztetett ami már sosem fog visszatérni. Azokra az időkre, mikor őszinte ámulattal és boldogsággal néztük ahogy lehull az első hó, várva a hatalmas hócsatákat és szánkózásokat a töltésen. Mikor tesiórán nem a tornaterembe, hanem a közeli tisztásra mentünk, hogy aztán következő órán levetve vizes ruháinkat azok a teremben lévő radiátoron száradjanak. Mikor életünk nagy döntései nem voltak nagyobbak minthogy hova is menjünk suli után, a rizi-bizibe, vagy esetlen az oskolára enni egy nagy hamburgert. Mikor életem nagy traumái abból álltak, hogy már megint nem szóltam Emihez egész nap a suliban, s nem tudtam megoldani egy matek feladatot. Mi van akkor ha már túl vagyok életem legboldogabb szakaszán? Istenem mennyire szánalmas és holott mégis mennyire fájdalmas ez az egész. 21 évesen az elmúlásról írni akárki akármit is mond, kibaszott szánalmas. De én nem is erről írok. Én csak arról, hogy nem igazság hogy már nem a lilába, nem a radnótiba megyek reggelenként. Hogy már nem az osztálykirándulásra, nem az üvegezésre készülődök. Hogy már nem versmondásokra, a röpdolgozatokra. Miért vagyok 194 centi? És ami a legérdekesebb...mikor lettem 194 centi a büdös kurva életbe? Egyik reggel kakaóval ébresztett anyu, a másik reggel meg cigivel és kávéval a kezemben szemlélem az alant elhaladó pesti forgatagot erkélyemről...mi történt, és ami történt mikor történt? Mindezt megéreztem abban az 1 szippantásban a télszagú szegedi levegőből. Nem való ez Oláfnak...nem való ez senkinek