Elsőként (vagyishát majdnem, mert ez hosszú volt és le kellett csippantanom pár mondatot) Coldplay beszámoló by csibiur, megjelenik BIT - VI. évfolyam 3.bit. . Majd Zsenikém filmkritika by DeluksZ, megjelenik PBÚ - X. évfolyam, 132. szám.
Coldplay by csini
Nagyobb gondban vagyok e cikk megírásával, mint azt első körben gondoltam, habár kedves főszerkesztő kolléganőmnél jómagam ajánlkoztam a feladatra. A Coldplay életérzést átadni íly kevés karakterben mármár lehetetlen, s mondhatnám, hogy fölösleges, hiszen kiknek elsősorban szólna ez az írás, ők úgyis ott csápoltak velem az első sorok valamelyikében.
Sokan, sokmindenre mondják, hogy „életem élménye”, olyan percek, órák egymásutánja, mely elkíséri az embert halála pillanatáig. Az első csók, az első szeretkezés, az első (sikeres) anal vizsga…és az első Coldplay koncert Csupán beszámolót írok nektek, mert ahhoz ünnepelt írónak, költőnek kéne lennem, hogy mindazt átadhassam, mit átéltem abban a két órában szeptember 23-án este a Papp László sportaréna küzdőterén.
Fél 5 körül értem ki a stadionhoz, félve a fanatikus rajongók elsöprő tömegétől, mint utólag kiderült, hiába. A kapu előtt sorakozó keménymag nem lehetett több 50 fősnél, így még kényelmesen le tudtam telepedni pár ismerősömmel a bejárat közelében. Izgatottan vártuk a beengedés pillanatát, győzködve magunkat, hogy nem, nem álmodunk, tényleg ittvagyunk. Közben szép lassan nőtt a tömeg is. A tervezett 8 órás nyitás helyett már fél 7kor beengedték az addig nyugodtnak látszó tömegek, kik ekkor, mint megvadult állatok rohantak a tényleges bejárati ajtók felé, nem kímélve senkit és semmit. Ha akkor valaki felbotlik, biztos vagyok benne, hogy halálra tapossák, szerencsére ilyen incidensre nem került sor.
Mind1, gyorsan túl tettem magam a dolgon, ruhatár, mosdó, büfé (1 pohár bor…belefér) és irány a küzdőtér, mindezt persze futólépésben. Persze akkorra már az első pár sort befoglalták, ígysem panaszkodtam, hisz sikerült úgy 10-15 méterre letelepedni a színpad közepétől. A hangolási munkálatok alatt Sigur ros-t idéző könnyed muzsika szólt, teltek múltak a percek, fokozódott a hangulat.
És akkor megjelent Albert Hammond Jr. és bandája a világot jelentő deszkán. Mondanom sem kell, nem valami hálás feladat Coldplay előzenekarnak lenni, mindeni csak azt várja, hogy takarodjatokmá innen és jöjjön aminek jönnie kell. Ettől függetlenül az angol banda kellemes rockzenével gazdagította az estét, az első pár sor kötelességtudóan tapsikolt, felejthető produkció, azért köszönjük nekik. Újra felgyúltak a fények, bő félórás hangolás következett, miközben a kék duna keringőre táncikált a nép. Határozatlan időközönként felsikoltott a tömeg amint egy munkatárs áthaladt a színpadon, kezdtem érezni a magamban lévő mérhetetlen extázis eljövetelét, félő volt, hogy elájulok és ezt tök komolyan írom.
Majd eljött a pillanat, amire hónapok óta vártunk, felhangzottak az újdonsült album kezdő dalának, a Life in technicolor-nak taktusai, s az áttetsző vászonra, mely eltakarta a színpadot, kezett kirajzolódni az énekes, Chris Martin sziluettje. A 15ezres tömeg 1 emberként üvöltött, megkezdődött a koncert. Jómagam még fel sem fogtam mi történik körülöttem, máris túl voltunk a Violet Hill-en, majd a régi albumok nagy sikerei következtek, sorrendben a Clocks, In my place és a Speed of sound. Teljes sötétségbe borult a stadion, a pulzusom verte a 200-at, mikoris a Cemeteries of London sejtelmes dallamai kezdtek visszhangzódni a sötétségben.
Kiráz a hideg, ahogy írom e sorokat, az volt a pillanat talán mikor eljutott a tudatomig hol is vagyok valójában, s eszemet vesztve ordítottam többedmagammal: „singin’ lálálálálálálálááááááééééééééééééé”. Még 2 dal következett az albumról, a 42 és a Chinese Sleep Chant. Rövid perceket sem hagyva a pihenésre, az együttes egyből belevágott az X & Y talán legismertebb muzsikájába, a Fix You-ba, mely nálam feltette az i-re a pontot, habár még közel sem ért véget az este. Mark Renton híres passzusát hoznám elő a Trainspottingból, ki a következő hasonlattal élt a Heroin belövésének élvezetéről: Vedd életed legnagyobb orgazmusát, szorozd be 10ezerrel és még közel sem vagy az eredményhez.
Hasonlóan tudnék nyilatkozni a Fix You alatt átélt érzéseimről, de maradjunk tárgyilagosak. A Strawberry Swing után kisebb stílusváltás következett, mikoron a színpad jobboldali kifutóján helyezkedett el az együttes és egyben előadták a God Put a smile upon your face, és a Talk „techno” változatát mintegy összemixelve. Érdekes kompozíció, de legalább picit kifújhatta magát a nép. Majd Chris egymagában, saját zongorakísérettel énekelte a The Hardest part-ot. Vissza a színpadra, az új album címet adó dala, a Viva la Vida következett. A Lost!-tal zárult az első felvonás, a zenészek eltűntek, senki nem tudta mi történik. Ebben a csöndben 1 pár szót a díszletekről. Az együttes mögött az album borítójáról ismert nőalakot ábrázoló kép, a hangszerek közt elrejtett ódivatú TV, melyből a koncert képei sugárzódtak. Hatalmas, világító gömbök a színpad fölött, a stadion közepén...Véget ért a csönd, az együttes a stadion egy athock pontján tűnt fel a lelátó egyik folyosóján, ahol a The Scientis-et adták elő, majd Will Champion (a dobos) énekelt nekünk egy nótát, melyet hatalmas ováció követett.
A Viva La Vida remixváltozatára tértek vissza a srácok a színpadra, ahol a kissé lenyugodott kedélyeket másodpercek alatt rázták fel a Politik erős ütemei.
Lehetett érezni, hogy közeledik a finálé, de senki nem számított arra ami ekkor következett. A Lovers in Japan-t hagyták a végre a fiúk. Node milyen vég volt ez barátaim, milyen felejthetetlen vég, mikor az égből millió és millio színes pillangó szállt alá a karjukat magasba emelő sokaságra, hogy végérvényesen érezzük egyszerre mindazt amit oly sok év alatt éreztünk miközben részünkké vált az együttes s annak hallhatatlan dallamai. Érezzük amikor csöndben sirattuk tönkremet kapcsolatunkat a The Scientist zenéjére, mikor önfeledt örültünk a sikeres érettséginek a Speed of Sound passzusaira, mikor Chris hangjából merítettük az erőt az újrakezdéshez, vagy éppen az ő hangjától veszett ki minden élet a testünkből. Hogy abban a pár csodálatos másodpercben könnyeinket nyelve emlékezzünk arra, mennyire szerencsések vagyunk, hogy ebben a világban élhetünk. És mindezt pár papírpillangó váltotta ki belőlem, s lemerem fogadni, hogy ezrekből abban a másodpercben. De már megint nem vagyok kellően tárgyilagos…naszóval ahogy arra számítani lehetett, miután a banda elhagyta a színpadot, ritmikus tapsvihar s lábdobogás vette kezdetét, jelezvén, hogy mi még nemigazán gondoljuk úgy, hogy itt vége kéne legyen az estének. Ráadásként a sárga fényárban úszó stadionban hallgattuk még meg a Yellow-t.
Miután felkapcsolták a villanyt, az Escapist-re vonult ki a tömeg a stadionból. Nagy nap volt ez a CP fanoknak, s ha már egy valaki e cikk elolvasása után rászánja magát, hogy letölti az albumot, már megérte. Nem fogjátok megbánni. Éshogy mit lehet egy ilyen koncert után csinálni? Mikor úgy érzed már nincs miért élj? Már túl vagy életed legboldogabb pontján? Hát mit…mocskosul berúgni Chris Martin szavaival zárnám a beszámolót „Coldplay fans are the best in the world. If you like Coldplay then you're obviously very intelligent and good looking and all-around brilliant.”
csibiur
Zsenikém by DeluksZ
Ugye mindenki jól ismeri a profi ügynök kontra béna ügynök filmek kliséktől hemzsegő poénválasztékát. Ezer alkalommal láttunk már ilyen egy kaptafára készült alkotásokat és be kell valljam, nekem már a könyökömön jönnek ki. Elöljáróban viszont mindenképpen le kell szögeznem, a Zsenikém nem ilyen alkotás! Vicces, nagyon is, ráadásul újszerűen, üdítő színt hozva ezzel a hasonló kategóriájú filmek szürke hömpölygésébe.
Peter Segal majd kétórás mozija egy teljesen újfajta ügynökösdibe nyújt betekintést. Nem képesség-, hanem megoldásbeli különbségek teszik viccessé a jeleneteket. Nem olcsó amerikai humor, hanem Steve Carell féle félangol-félalternatív helyzetkomikum csal könnyeket a szemünkbe, s lépten-nyomon meglepődünk azon, hogy a „béna” srác tulajdonképpen minden, csak nem béna. Jól képzett, okos, felkészült, csak éppen kicsit máshogy gondolkodik, mint a többi profi. Ha kell lő, ha kell verekszik, és ha kell pillanatok alatt bensőséges kapcsolatot alakít ki egy életére törő két méteres vademberrel, akinek rögtönzött házassági tanácsadást nyújtva elnyeri bizalmát.
Persze a film nem kerülheti el a végzetét és már az első percek után borítékolható a vége, de ettől senki se ijedjen meg. Emiatt sem vontatottá sem unalmassá nem válik. A „The Office” rajongóknak mindenképpen kötelező darab.
