What do we deserve? Seriously.

2009.06.18. 03:22 DeluksZ

Kellemes, nyári este volt, ahogy kiléptünk a XI. kerületi művelődési központ ajtaján. Kétes érzelmekkel, de leginkább jókedvűen diskuráltunk az imént látott előadásról, majd tekintetem elkalandozott, s megakadt egy, a hirdetéseknek szánt üvegfalra kiragasztott hirdetésen. "Írj Mesét!" szólt a felhívás. Aranyos dolognak tartottam, hogy a gyermekek összemérhetik fantáziájuk egyelőre igen naiv tartalmát, ám tovább olvasva meglepetten láttam, hogy felnőttek is nevezhetnek a versenyre a megfelelő kategóriában. Több sem kellett, hazaérve egyből elkezdtem gondolkodni, mit írhatnék, s rövid időn belül körvonalazódott a fejemben egy mű, mely tartalmát tekintve megfelelt az elvárásoknak, ám mondanivalója talán még néhány felnőtt számára is gondot jelentett volna. Ennek ellenére úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha megírom a "Az örök életű király"-t, és elküldöm a zsűrinek. Döntsenek ők helyettem.

Nem írtam meg. Nem neveztem.

Nem forgattuk le. Nem neveztünk.

What do we deserve? Seriously.

Sokáig évődtem, tökéletesítgettem az alkotást. Közben persze egyéb dolgaim is akadtak. Az írás nem korlátozódhatott csupán a mesére, hiszen fontosabb cikkekkel is kellett foglalkoznom. Közbejött egy-két kellemes baráti összejövetel és néhány céltalanul ellazsált pásztoróra, amit inkább használtam pihenésre, mint kreatív alkotásra. Mindig találtam kibúvót, és az igazat megvallva fakult bennem a hév, lassan kialudni látszott a tűz, ami eleinte fűtött belülről.

Nem írtam meg. Nem neveztem.

Nem forgattuk le. Nem neveztünk.

What do we deserve? Seriously.

Lejárt a határidő. Végérvényesen a fejemben rekedt a történet a királyról, akit mindenki szeretett. Az elüldözött leányról, kinek szülei belehaltak a megpróbáltatásokba, s ki hosszú éveken keresztül tervezte bosszúját. Minden bizonnyal örökké elmém fogságába estek, s ha csak nem támad leküzdhetetlen kedvem életre hívni őket, valószínűleg az idők végezetéig rabságban tengődnek majd, átkozva nevemet. Átkozva... a fekete szalagokkal, a gyors és lassú felvételekkel, a káddal, amiből senki nem száll ki úgy, a fával ami mellé senki nem áll úgy oda és a dallal, amit soha senki nem használ már fel a meg nem született ötletekhez.

Nem írtam meg. Nem neveztem.

Nem forgattuk le. Nem neveztünk.

What do we deserve? Seriously.

2 komment

Címkék: esszé búvalbaszott

A bejegyzés trackback címe:

https://koszonomolaf.blog.hu/api/trackback/id/tr211192440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

DeluksZ 2009.06.18. 03:32:02

Buziság, tudom, hogy enyém az első komment, de volt még hozzáfűznivalóm. Amolyan túldramatizált írói komment. Tessék: Majd felkelünk egyszer, és akkor majd nem értjük. Akkor fog igazán fájni. Keressük a gyermeket, aki nem született meg, keressük a családot, amely nem létezik. Keressük az álmokat, amelyek köddé foszlottak, s rájövünk, hogy nem ellene tettünk, de érte semmit. Le kellett volna forgatnunk a Silence klippet. Kibaszottul jó volt az ötletünk!

Úgy éreztem megbontotta volna a keretbe foglalt konszolidált agonizálást, hát így oldottam meg a dolgot. Gilmore Girls s05e21 here I come...

tibzon 2009.06.18. 18:36:06

baszod bogdán írd meg mentsd el rakd el
ha másért nem magad miatt aztan majd elolvasod tíz év múlva és azt mondod jé tényleg:)
süti beállítások módosítása