Kellemes, nyári este volt, ahogy kiléptünk a XI. kerületi művelődési központ ajtaján. Kétes érzelmekkel, de leginkább jókedvűen diskuráltunk az imént látott előadásról, majd tekintetem elkalandozott, s megakadt egy, a hirdetéseknek szánt üvegfalra kiragasztott hirdetésen. "Írj Mesét!" szólt a felhívás. Aranyos dolognak tartottam, hogy a gyermekek összemérhetik fantáziájuk egyelőre igen naiv tartalmát, ám tovább olvasva meglepetten láttam, hogy felnőttek is nevezhetnek a versenyre a megfelelő kategóriában. Több sem kellett, hazaérve egyből elkezdtem gondolkodni, mit írhatnék, s rövid időn belül körvonalazódott a fejemben egy mű, mely tartalmát tekintve megfelelt az elvárásoknak, ám mondanivalója talán még néhány felnőtt számára is gondot jelentett volna. Ennek ellenére úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha megírom a "Az örök életű király"-t, és elküldöm a zsűrinek. Döntsenek ők helyettem.
Nem írtam meg. Nem neveztem.
Nem forgattuk le. Nem neveztünk.
What do we deserve? Seriously.
Sokáig évődtem, tökéletesítgettem az alkotást. Közben persze egyéb dolgaim is akadtak. Az írás nem korlátozódhatott csupán a mesére, hiszen fontosabb cikkekkel is kellett foglalkoznom. Közbejött egy-két kellemes baráti összejövetel és néhány céltalanul ellazsált pásztoróra, amit inkább használtam pihenésre, mint kreatív alkotásra. Mindig találtam kibúvót, és az igazat megvallva fakult bennem a hév, lassan kialudni látszott a tűz, ami eleinte fűtött belülről.
Nem írtam meg. Nem neveztem.
Nem forgattuk le. Nem neveztünk.
What do we deserve? Seriously.
Lejárt a határidő. Végérvényesen a fejemben rekedt a történet a királyról, akit mindenki szeretett. Az elüldözött leányról, kinek szülei belehaltak a megpróbáltatásokba, s ki hosszú éveken keresztül tervezte bosszúját. Minden bizonnyal örökké elmém fogságába estek, s ha csak nem támad leküzdhetetlen kedvem életre hívni őket, valószínűleg az idők végezetéig rabságban tengődnek majd, átkozva nevemet. Átkozva... a fekete szalagokkal, a gyors és lassú felvételekkel, a káddal, amiből senki nem száll ki úgy, a fával ami mellé senki nem áll úgy oda és a dallal, amit soha senki nem használ már fel a meg nem született ötletekhez.
Nem írtam meg. Nem neveztem.
Nem forgattuk le. Nem neveztünk.
What do we deserve? Seriously.
